„Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”
Babits Mihály: A második ének (1928)
Életemnek volt olyan szakasza, amikor a lelkem nem énekelt, megbénult.
Müller Péter mondta egyszer: „Istennek tetsző dolog öröm nincs kétség benned, nincs félelem!”
– nem volt öröm bennem csak kétség, és félelem.
Ma már e lelkem énekel. De nem volt mindig így. Volt idő mikor feltettem magamnak a kérdést vajon énekel majd valaha is?
Valami mély benső vágy, hajtotta dallam iránt lényem. Türelmetlenül vártam és figyeltem mikor bukkan fel ez az ének. Volt, hogy úgy éreztem, megvan, megvan a dallam, amivel születtem, az én dallamom. Azt gondoltam ezt a szimfóniát kellene hallanom egész életemben. Bársonyos ringató és különleges érzés, volt. De mégis oly sokat elfeledkezem erről a hangról. Olykor szívem megbénult, és tehetetlenül sodródtam az élet folyamában. Néha fuldokoltam, aztán újra felbukkantam. Majd ismét elkapott egy örvény és levitt a mélybe. Meg kellett értenem, hogy az örvény a barátom, a barátom, aki levisz a folyam aljáig. Ha bele simulok, akkor azzal a lendülettel fel is hoz. De nem, én rúgkapáltam, tiltakoztam, ellenálltam, mint a mindennapokban.
Minden azonnal kellet!
Kell a dallamom! Minden áron!
Nem akartam az utat bejárni. Oly sokunk hibája a türelmetlenség.
Igen.
Nem bízunk, nem tudjuk elhinni azt, hogy az örvény visszahoz a felszínre, mielőtt megmutatja a mélységet, és akkor megmutatja a hőn várt dallamot. Tapasztalás.
Nos, a lelkem nem énekelt. Olykor kemény volt, mint a kő. Testem merev, s amikor az örvény lefelé vitt, nem hajlott ellenállt, ezért tört, mindannyiszor. Amennyiben megértettem volna ott és akkor, hogyha beleolvadnék az életfolyamba, ha egyé válnék vele, ha feladnám egóm -elvárásom türelmetlenségem (és még oly sok negatív tulajdonságom) és rábíznám, magam a legfensőbb szentségre az élettel együtt áramolnék, minden jobb lenne. Folynék, haladnék, lassulnék és gyorsulnék, felvenném a tempót. Ilyenkor boldog lennék, kiegyensúlyozott, zenével teli. Erre kellene figyelni. A harmóniára, a belőlem a világból áramló zenére, arra ahogyan egy közösen szimfóniát alkotnak.
Figyelni, nap, mint nap. Tudni és bízni.
Vajon a hite az embernek mikor válik biztos tudássá, és az a tudás mindennapi cselekedetévé mikor válik? Hinni és tudni, vagy így élni a kettő nem ugyan az. Hihetem én, hogy a mozgás jó, az örvény segít felhoz a felszínre, tudhatom is, mert már tapasztaltam. Mégis nap mint nap ellenállok neki, testem ívben megfeszül, és én eltörök, meg annyiszor. Miért nem válik a tudásom és hitem azonnal készségé, szokássá? Csak tudom, csak hiszem, de nem élem. Tetteim cselekedeteim gondolataim hátterében és indítékaimban nem ez van. Nem ennek a dallamnak mentén élek. Valami torzulás van a zenében, az útról letértem.
Talán érdekes az, hogy az ember szokásai rabja. Az egyén saját szokásaiból áll össze. Ki vagyok én? Nézem szokásim, reakcióim. Ilyennek ismerem magam? Vagy egy idegen személy áll előttem? Mások hogyan látnak engem? Mik az előnyeim?![]()
Figyelek, figyelem hogyan reagálok egyes helyzetekben. Figyelem dühömet elkeseredettségeimet kétségbeeséseimet. Honnan miből származnak ezek az érzések. Mindenképp sajátom…… alig akarom elhinni. Nem értettem őket és sokszor ki is akartam zárni az életemből ezeket. De attól még ott voltak, vannak!
Úgy jártam, mint az egyszeri ember, aki azt mondta az ő életében minden rendben van, ha kérdeztek tőle valamit, rögtön jött a hárítás. Létezésének egy szeletét érzékelte, hárított, ahogyan mondja a pszichológia elhárító mechanizmusokat működtet. Vagy mondjuk úgy, falat húzott maga köré és a falat telefestette mindenféle dologgal, ami számára szép. De sajnos a fal málladozik és az a sok minden, ami rá van, festve fakul, és lassan szertefoszlik. Azért, hogy az egész fel ne foszolódjon, hogy az enyészet magába ne kebelezze, állandóan gondozza újra és újra építi. Nincs ideje leállni. Mert akkor szembe kellene néznie az életével. Rengeteg erőt-energiát fektet abba, hogy ez a fal ne essen szét. A fal viszont állandóan le akar bomlani és mállik és fakul. Ő, aki belül van, nem akar kilátni. Neki jó így, azt gondolja, minden rendben van. Lassanként kimerül. Egyre több időt és egyre több energiát kell áldoznia ennek az illúziónak a fenntartásáért. Önmagát emészti, magából ad, lassan saját áldozatává válik. Telnek a hónapok akár évek és ő csak a falat építi, építi, szakadatlan. Néha stabil, néha összeomolni látszik. Az egész élete erről szól. Aztán jön valaki, vagy valami, ami egyetlen fricskát, vagy kavicsot dob a tákolmányomra és az összeomlik. Hirtelen ott áll a valóságban. Egyedül idegenül, olykor betegen. Nincs ereje már a falat újra felhúzni. Nem érti, hogy történhetett ez meg vele. Pedig minden olyan tökéletes volt! Olyan kerek, olyan egész! Tökéletes volt, igenis az volt! Mi az, hogy ez csak úgy összedőlt? Hogy merte ezt? Miért pont vele történik ez meg?
Miért?
Hosszú utat jártam be, sokat voltam a mélyben. Megfigyeltem magam, megtanultam megismerni magam, felismerni működésemet, összetevőimet, lényegemet, előnyeimet, képességeimet, céltudatossá váltam, mert szerettem volna, ha lelkem énekel. Aztán egyszer csak megszületett bennem a csoda a dallam, a lelkem éneke. Ma már hallom, és ha netalántán elveszítem, vissza tudok térni hozzá, mert rábízom magam a legfensőbb szentségre, és az élettel együtt áramolok, haladok, lassulok és gyorsulok, felveszem a tempót. Ma már tudom, sosem tértem el lelkem énekétől, mert ha mégoly halkan is, de ott volt velem. Mint ahogyan veled is ott van!
Nánási Andrea
Mentés
Mentés